Rövid szünet

Attól a néhány olvasótól is elnézést kérek, akik látogatják a blogom, de időhiány miatt kis szünetet vagyok kénytelen tartani. Természetesen nem áll szándékomban félbehagyni a történetet, és egy-két héten belül megpróbálom hozni a következő fejezetet!:)

2. fejezet

Kicsit késve, de itt a 2.fejezet^^ Tudom, eddig nem sokan olvassák a történetem, de aki mégis, attól elnézést kérek, múlt héten versenyre készültem, szóval nem volt időm írni, de cserébe ezen a héten két fejezetet is igyekszem összehozni. Kicsit rövid lett, de a későbbiekben talán majd sikerül hosszabbakat is írnom. Remélem azért tetszik, és nagyon örülnék, ha írnátok kommenteket :)

◦ • ◦ • ◦ • ◦ 

 Riley az ajtóból hosszan nézett a fiú után, majd mikor eltűnt szemei elől nagyot sóhajtva lépett a házba. Hátát az előszoba hideg falának vetette, lehunyta szemeit és próbálta rendbe szedni összekuszálódott gondolatait. Csalódott magában, nem értette, hogy hogy történhetett ez, hiszen ő nem egy kezdő. Mikor jött rá, hogy szereti? Legbelül talán mindig is tudta, csak nem merte bevallani, még magának sem. És most már a főnöke is tudja. Ezért is küldenek valaki mást a helyére, ezért is kell elutaznia. Mióta a bátyja eltűnt nem volt nap, hogy ne érezte volna azt a magányt, azt az ürességet. Azt hitte semmi nem képes pótolni ezt a hiányt, egészen addig, míg meg nem ismerte Danielt. Mikor vele volt, úgy érezte, hogy van értelme az életének, hogy van egy hely, ahol szükség van rá és ahová tartozhat. De ez már a múlté, hiszen mire a nap felkel, újra Phoenixben lesz, teljesen egyedül. Az órájára pillantott, már csak pár órája volt a 10 órás gép indulásáig, így jobbnak látta folytatni a pakolást. Ellökte magát a faltól, levette kabátját és cipőjét, majd a hálószoba felé vette az irányt. A szoba szinte teljesen üres volt, az ágyon összehajtogatott ruhák hevertek, előtte a földön pedig egy félig teli bőrönd. Már épp indult volna csomagolni, mikor egész testébe éles fájdalom hasított. A földre rogyott, fejében Daniel segélykiáltása visszhangzott, majd az egész szobára végtelen csend telepedett. Riley egy darabig csak füle tompa zúgását hallotta, majd szapora szívverését, hamarosan pedig egy mentő távoli szirénáját. A lány tudta, hogy történt valami Daniellel, és azt is, hogy nem mehet el, addig nem, amíg nem biztos benne, hogy a fiú jól van. Lassan tápászkodott fel a földről, enyhe szédülése hamar elmúlt. Miután felkapta kabátját és cipőjét kirontott az ajtón és a ház előtt parkoló kocsihoz szaladt. Bepattant a volán mögé, beindította a motort és a gázra taposott. Miközben átszáguldott a városon a kórház felé tartva, a fiú gondolatait kereste. Zavaros képeket, sötétséget látott, fájdalmat, zavart és félelmet. A kórház ablakainak fénye messzire világítottak a sötét éjszakában. Riley nem sokkal a mentő után érhetett a hatalmas épülethez. Miután sikeresen leparkolta a kocsit a bejárat felé indult. Ahogy hegyezte fülét tompa hangokat hallott a porta felől. "Jó éjszakát doktornő!" szólalt meg egy mély férfi hang. "Magának is Tim." hallatszott a válasz, amit cipősarkak kopogása követett, majd kinyílt az ajtó és egy fiatal hölgy sietett ki rajta. Fekete haját szoros lófarokba kötötte, vörös magassarkút és hosszú, szürke vászon kabátot viselt. Riley vele szemben sétált, közben elővette mobilját és a kijelzőt bámulta. A következő pillanatban egymásnak ütköztek. A lány szemében őszintének ható meglepettség futott át, majd sajnálkozva elnézést kért. A doktornő csak megértően mosolygott és tovább indult kocsija felé. Riley körbenézett a sötét parkolóban és miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem látta az előbbi jelenetet megnyugodva fújta ki a levegőt, majd a kórház bejáratához lépett.

 - Csak nem itt felejtett valamit doktornő? - kérdezte a portás, amint a lány belépett.

 - Azt hiszem az asztalomon hagytam a kulcsaim. - magyarázkodott zavartan, majd a folyosó felé indult. Az üvegajtó visszatükröződésében a megszokott arc helyett a fekete hajú, fáradt arcú, fiatal doktornő nézett vele szembe szürke kabátban és vörös magassarkúban. Miután eltűnt a portás szeme elől a személyzeti lift felé indult. Mikor felért a baleseti sebészeti osztály folyosójára gondolatok után kutatott. "Bárcsak tehetnék valamit" hallotta az ismerős hangot a fejében. Jody hangját, Daniel édesanyjáét. Próbált minden mást kizárni, és csak erre koncentrálni, hogy tudja merre menjen. Hamarosan megtalálta a várótermet. Megállt a folyosón és a közelben lévő szobákat figyelte. Pillantása a váróteremhez legközelebb lévő ajtóra esett. Benyitott az üres kórterembe, majd hátát a falnak vetve leült a földre és hallgatta a szomszéd teremben lévők gondolatait.

 A folyosó végén lévő terem fehér falai közt egy férfi és egy nő várakozott. A szobát neonlámpák világították meg, Albert az ablak előtt állt és karikás szemeivel bámult az éjszakába. Arca fáradságot tükrözött, lábával idegesen dobolt a linóleum padlón. Munkásruhát viselt; még a gyárban kellett volna lennie az éjszakai műszakon. Szemei nem a kórház parkolóját, vagy a mögötte elterülő kihalt parkot figyelték, üres tekintete elveszett a sötétben. Nem mert hátrafordulni. Attól félt, ha belenéz a nő sírástól vörös, kétségbeesetten csillogó szemeibe, nem tudja tovább visszatartani könnyeit. Jody a sarokban kókadozó szobanövény melletti műbőr kanapén üldögélt. Idegesen tördelte kezeit, s időnként letörölte sápadt arcán újra és újra végigfolyó könnyeit. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Egyre csak az járt a fejében, hogy a fia élet és halál közt van, ő pedig itt ül, ebben a poros kis szobában és nem tehet semmit. Albert ugyanígy érzett. Bár nem volt vér szerinti apja a fiúnak, sajátjaként nevelte fel. Mikor megismerte Jodyt, Daniel még csak két éves volt. Az igazi apjáról csak annyit tudott, hogy egyik napról a másikra kilépett az életükből. Bár Albert nem ismerte őt és nem sokat beszéltek róla, mindig is érzett egy kis ellenszenvet iránta, hiszen milyen ember képes magára hagyni egy terhes asszonyt?    

   Egyikük sem nézett a másikra, nem szóltak egymáshoz, csak vártak. Az őket körülölelő csendben csak a mennyezeti neoncsövek búgása és a nő halk szipogása hallatszott. Az idő pedig csak vánszorgott előre, és az a pár óra is örökkévalóságnak tűnt. Végül a végtelennek tűnő várakozást a folyosó végén kicsapódó ajtó zaja törte meg. A hirtelen hangra mindketten összerezzentek, Albert elfordult az ablaktól, Jody pedig felpattant. Az ajtó mögül vékony testalkatú, középkorú férfi tűnt elő, arcán pár napos borostával, és néhány ősz tinccsel a hajában. Az orvosokra jellemző zöld köpenyt viselt, egyenesen a váróterembe sietett.

 - Jóestét! Dr. Charles Goldstein vagyok. Önök Daniel szülei? - mutatkozott be.

 - A nevelőapja vagyok, Albert Banner. - válaszolta, majd kezet ráztak.

 Jody az orvos elnyűtt, kicsit szomorkás, de kedves arcát fürkészte, hátha le tud olvasni róla valamit. Mivel nem tudott megállapítani semmi biztosat, egyből a lényegre tért.

 - Ugye rendbe jön? - kérdezte kicsit rekedt hangon.

 - Sajnálom, mindent megtettünk, de az állapota még válságos. A fejsérülése elég súlyos, a legaggasztóbb a látóközpont állapota, ha fel is épül, attól tartok, hogy elveszíti a látását. Jelenleg altatásban tartjuk és megpróbáljuk stabilizálni az állapotát, pár óra múlva többet tudunk majd, addig is erősnek kell lenniük.

 Riley felhúzott térdeit átkarolva ült és próbálta megemészteni a hallottakat.

 "Daniel nem halhat meg. Nem engedhetem, hogy ez történjen. Azt meg főleg nem, hogy vakon éljen tovább, az számára rosszabb lenne a halálnál is, hiszen a festés, az alkotás az élete. Meg kell tennem. Nekem már úgy is mindegy, nem igaz? Már azzal megszegtem az utasítást, hogy itt maradtam, a főnök ezt nem fogja annyiban hagyni. Üldözni fog, nekem pedig menekülnöm kell. Rántsam magammal Danielt is? Ha ez az ára annak, hogy életben maradjon, akkor nincs más választásom. Megteszem."

 Riley felállt, az ajtóhoz lépett, majd vett egy nagy levegőt és szilárd elhatározással a szívében kilépett a folyosóra. Követte Daniel zavaros, mégis nyugodt gondolatait. Az őrzőhöz ért, belesett a nyitott ajtón. Középen egy nővérpult állt, körülötte függönnyel elválasztott fülkék. Riley kivárta amíg az ügyeletes nővér elfordul, majd gyorsan beosont. A függönyök mögött hang nélkül haladt át, míg az egyik fülkében meg nem pillantotta Danielt. Szemei be voltak kötve, száján oxigénmaszk pihent, karjából mindenféle csövek álltak ki, egész teste tele volt sebekkel és zúzódásokkal. Az ágy mellett különféle gépek villogtak és csipogtak. Riley szíve összeszorult a látványtól. Közelebb lépett az ágyhoz és óvatosan lejjebb húzta a fiú takaróját szabadon hagyva a mellkasát. Megkereste a fiú által anyajegynek hitt, csillag alakú jelet, majd finoman rátette a kezét. Mikor pár pillanattal később felemelte, a jel eltűnt. Nem változott sem a fiú halk szuszogása, az infúzió monoton csöpögése, vagy a gépek ütemes csipogása. A lány viszont nagyon is jól tudta, hogy valami más lett. Valami örökre megváltozott. Mert az ágyon pihenő fiú nem volt többé ember. A lány Daniel fölé hajolt, lágyan megpuszilta a homlokát, majd kiosont a teremből.

 Jody és Albert összebújva kucorogtak a hideg váróterem műbőr kanapéján. Dr. Goldstein az orvosi szobában ült és kimerülten iszogatta kávéját. A nővérek ide-oda szaladgáltak a kórház komor folyosóin. A szülőszobából egy új élet első hangjai hallatszottak, felsírt egy újszülött kisbaba. Az egyik kórteremben egy komoly műtéten átesett fiatal lány ébredezett. A reggeli műszakváltás közeledtével szállingózni kezdtek a dolgozók. Mire Riley kilépett a kórház parkolójába, már megjelentek a hajnal első fényei vörösre festve az eget. Nagyot szívott a friss, hideg levegőből és ahogy kocsija felé indult azon gondolkodott, vajon helyesen cselekedett-e. Behuppant a volán mögé, a visszapillantó tükörből immár a megszokott arc köszönt vissza rá. A kormányt markolva meredt maga elé és még egyszer végiggondolta az éjszaka eseményeit. Az egyetlen dolog amiben biztos volt az az, hogy innen már nincs visszaút.

1. fejezet

 A természet haldoklott, de a park tele volt élettel.  A szürke ég felé meredező kopár fák alatt hangosan nevetgélő gyerekek játszadoztak. Egy középkorú nő az avarban szaladgáló kutyáját sétáltatta. A folyóparti sétányon hangosan lihegő, fiatal lány kocogott végig, a fülében lévő fülhallgatón keresztül is hallatszott a zene. Márkás edzőcipője alatt csikorogtak a kavicsok. A folyón átívelő híd korlátjának dőlve fiatal pár csókolózott. A szél által felborzolt hullámok magasra csaptak a folyómederben; a csapadékos időjárás miatt különösen megemelkedett a vízszint. A parton álló színes pavilon felől halk zene szólt. Nyáron itt mindig nagy a forgalom, de a rossz idő miatt most csak egyetlen férfi üldögélt a fehér műanyag asztal mellett, hotdogot evett, s közben fennhangon beszélgetett a tulajdonossal. A sok pad egyikén egy idős hölgy újra és újra apró magvakat szórt a földre, amikre azonnal rávetették magukat a fényes, fekete tollú madarak. Egy közeli padon magányos fiú üldögélt mélyen a gondolataiba merülve. Néha elővette a mobilját, hogy megnézze mennyi az idő, majd újra a zsebébe süllyesztette. Várt valakit. A parkon végigsöprő hűvös őszi szél felkavarta a száraz, megsárgult leveleket. A padon ülő fiú összerezzent, ahogy a hideg levegő átfújt vékony kabátján. A borongós időjárás csak tovább fokozta rosszkedvét. Hol a porban táncoló leveleket, hol a parkon átfutó földutat figyelte, és közben egyre csak az járt a fejében, hogy hogyan töltsék a mai napot. Az utolsót. Mert Riley, a barátnője holnap elutazik, és lehet, hogy többet nem látják egymást. A mai napnak különlegesnek kell lennie, hogy mindkettőjüknek szép emlék legyen, mégis úgy érezte, hogy még sosem volt ennyire szomorú. Nagyot sóhajtott, meleg lehelete füstként gomolygott szája előtt. Eszébe jutott a nap, amikor megismerték egymást, akaratlanul is elmosolyodott.
 - Danny! - zökkentette ki gondolataiból egy ismerős hang. A park szélén kipirult arcú lány integetett széles mosollyal az arcán. A fiú felpattant és odasietett hozzá. Megölelték egymást, majd Riley puszit nyomott a szájára.
 - Mit szeretnél csinálni? - kérdezte Daniel.
 - Mindegy. - válaszolta a lány és közben megvonta a vállát.
 - Akkor menjünk hozzám. - mondta a fiú, majd megragadta Riley kezét és elindultak.

 A kulcs kattant a zárban, a nagy, fehér ajtó kinyílt, Daniel pedig betessékelte a lányt.
 - A szüleim nincsenek itthon, szóval miénk a ház. - jelentette ki széles mosollyal az arcán. A kinti hideg után jóleső meleg fogadta őket. Miután levetkőztek a fiú a konyha felé vette az irányt, Riley pedig követte.
 - Csinálok egy meleg teát, addig várj meg a szobámban. - mondta Daniel. A lány bólintott, majd a folyosó végén nyíló ajtó felé indult. Még hallotta az edénycsörömpölést és az elfojtott káromkodást, amin magában jót kuncogott, majd belépett a szobába. Első pillantása a középen álló íróasztalra esett, rajta a szétszórt tankönyvekkel és CDkkel. A fal kék volt, akárcsak a kopott takaró az ágyon. Az asztaltól jobbra ruhás komód állt, mellette fotel és egy állólámpa. A szemközti falhoz volt tolva az ágy, ami fölött különböző bandák poszterei voltak kiragasztva. A padlón keleti mintás szőnyeg terült el. Riley nem most volt itt először, a hidegebb délutánokat gyakran töltötték itt, együtt játszottak a kedvenc számítógépes játékaikkal, beszélgettek. A lány lehuppant az ágyra, majd törökülésbe helyezte magát és várt. Hamarosan megjelent Daniel két bögrével a kezében. Leült a lány mellé, és átnyújtotta neki az egyiket. Gyümölcs és méz illat terjengett az egész szobában. Átfagyott ujjaiknak jólesett a bögre melege. Lassan kortyolgatták a még forró teát, s közben beszélgettek és nevettek. Hirtelen minden szomorúságuk elszállt, el is feledkeztek arról, hogy ez az utolsó együtt töltött napjuk. Aztán csak ültek és nézték egymást. Daniel lassan kivette a lány kezéből a már üres bögrét, majd a sajátjával együtt a földre tette, az ágy mellé. Magához húzta a lányt, és csókolózni kezdtek. Mindketten érezték, hogy ez most más, mint eddig. Daniel kétségbeesetten szorította magához a lányt, aki egyre szenvedélyesebben csókolta. Lassan végigfeküdtek az ágyon. A fiú kezével Riley ruhája alá nyúlt, a lány pedig nem ellenkezett.

 Egymáshoz bújva feküdtek az ágyban, lihegtek, ruháik a földön hevertek. Daniel örült, hogy sikerült különlegessé tennie ezt a napot, de be kellett látnia, hogy így még nehezebb lesz majd elválniuk.
 - Szeretnék énekelni neked. - súgta a fiú, s közben végigsimított a lány arcán. Riley elmosolyodott és bólintott. Mindketten felkeltek és felöltöztek. Daniel a gitárjához lépett, majd visszahuppant az ágyra. A lány vele szemben ült és várt. A fiú megköszörülte a torkát, pengetett párat, majd nagy levegőt vett és játszani kezdett.

»A szám amit énekel«

A dalszöveg magyarul:

Mondj valamit, elengedlek
Én leszek akire vágysz, ha te is úgy akarod
Bárhová követtelek volna
Mondj valamit, elengedlek

Olyan kicsinek érzem magam
Túl sok volt ez nekem
Mit sem tudok az egészről

Megbotlom majd, s elesem
Még mindig tanulom, hogyan kell szeretni
Csak most tettem meg az első lépéseket

Mondj valamit, elengedlek
Sajnálom, hogy nem tudtam rád hatni
Bárhová követtelek volna
Mondj valamit, elengedlek

Lenyelem a büszkeségem
Csak téged szeretlek
S most búcsúzom tőled

Mondj valamit, elengedlek
Sajnálom, hogy nem tudtam rád hatni
Bárhová követtelek volna
Mondj valamit, elengedlek

Mondj valamit, elengedlek
Mondj valamit
Forrás: Dalszövegek Magyarul HOTDOG

 Rileyt az egész dal alatt sírás folytogatta, a szeme talán könnybe is lábadt, de nem engedhette meg magának, hogy sírva fakadjon, ahogy Daniel sem, így miután vége lett, csak némán ültek. Odakint már sötétedett, Riley nagyot sóhajtott, majd végül megszólalt.
 - Indulnom kell.
 Kijelentését csönd fogadta. Sokáig egyikük sem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon.
 - Elkísérlek. - törte meg végül a csendet Daniel. Mindketten felálltak, a fiú a falhoz támasztotta gitárját és az ajtó felé indult. Riley még egyszer végignézett a szobán, sóhajtott egyet majd követte a fiút. Felvették a kabátot, sapkát, sálat, majd kiléptek a nyirkos, hideg, sötét éjszakába. A lány pár sarokra lakott Daniel házától. Olyan lassan mentek, amennyire csak tudtak, mégis hamar odaértek. Megálltak a kapuban egymással szemben. Egyikük se volt túl jó a búcsúbeszédekben. Mondhatták volna, hogy örülök, hogy megismerhettelek. Vagy hogy köszönöm az együtt töltött időt, soha nem foglak elfelejteni. De nem mondtak semmit, csak nézték egymást, és ez a pillantás többet jelentett minden szónál. Daniel szorosan magához ölelte a lányt.
 - Hiányozni fogsz. - suttogta Riley.
 - Te is nekem. - válaszolta a fiú. Még egyszer utoljára megcsókolta, majd hátat fordított és nekivágott a sötétnek. Mélyen a gondolataiba merült, lábai magától vitték a jól ismert utcákon. Daniel mindig is népszerű volt a lányok körében, nem egy barátnője volt már, most mégis úgy érezte, hogy Rileyban megtalálta az igazit.
 "Vajon ő is így érez? Ha annyira szeretne, talán megoldhatta volna, hogy ne kelljen elmennie... Persze, nyilván fontos a karrierje, nekem meg itt van az egyetem. De két év és befejezem. Utána már csak pénzt kéne szereznem, és utána mehetnék. Lehet, hogy várni fog rám! Vagy... az is lehet, hogy talál helyettem valaki mást. Lehet, hogy két év múlva már nem is fog rám emlékezni, lehet, hogy soha többet nem látom..."
 Erre a gondolatra Daniel szíve összeszorult. A levegő egyre hűvösebb lett, minél előbb haza akart érni, kicsit megszaporázta a lépteit. Mikor a zebrához ért, a jelzőlámpa zölden világított, gondolkodás nélkül lépett az útra. Oldalra fordult, szemeit elvakították a felé száguldó autó fényszórói. A sofőr, aki eddig fél kézzel a telefonját szorongatta, most két kézzel markolta meg a kormányt és teljes erőből taposott a fékre. Az utolsó, amit Daniel hallott az éles fékcsikorgás volt, majd minden elsötétült.

◦ • ◦ • ◦ • ◦

Köszi, hogy elolvastad! Ha tetszett, és szeretnéd hogy folytassam, akkor írj kommentet^^ Sokat jelentene:)

Prológus

1 9   É V V E L   E Z E L Ő T T

 - El kell mennünk. – jelentette ki határozottan James, miután berontott a házba. Jody aggódva figyelte, ahogy előkap egy hátizsákot és pakolni kezd. Még soha nem látta ennyire feszültnek.

 - Miről beszélsz? Történt valami? – kérdezte, miközben szobáról szobára sietett utána.

 - Megtudták. A francba is, csak idő kérdése volt! Túl felelőtlen voltam. Pakolj! – parancsolta.

 - És akkor most mihez kezdünk? Hová mehetnénk? – kérdezte Jody, közben sírás fojtogatta, kezével végigsimított gyermekét rejtő pocakján. A férfi a komód mellett görnyedt és egy újabb adag ruhát gyömöszölt a táskába, majd felállt és a nő szemébe nézett.

 - Megoldjuk, csak bízz bennem. – lépett felé, majd gyengéden végigsimított szerelme arcán letörölve az előszökő könnyeket. – Minden rendben lesz. – tette hozzá halk, nyugodt hangon.

 A következő pillanatban egyszerre rezzentek össze a hirtelen felhangzó fékcsikorgás, majd ajtócsapódás hallatán. A közeledő léptek zaja egyre hangosabbá vált.

 - Késő. – suttogta James, majd a táskát Jody kezébe nyomta. – Feltartom őket. Tessék, ez egy jó barátom címe, ő majd gondoskodik rólatok. – mondta, miközben átnyújtotta a farzsebéből előhúzott cetlit.

 - Ő is… olyan mint te? – kérdezte Jody bizonytalanul. A férfi bólintott, gyorsan magához ölelte a nőt, letérdelt és puszit nyomott a hasára, majd felegyenesedett és az ajtó felé fordult.

 - Indulj! – kiáltotta. Jody egy darabig csak állt mozdulatlanul.

 - De… - kezdett volna bele.

 - Menj! És ne nézz vissza. – utasította határozott hangon. A nő vett egy mély levegőt.

 - Szeretlek. – suttogta, majd hátat fordított és a hátsó kijárat felé szaladt. A cetlit nadrágja zsebébe dugta, a táskát menet közben vette a hátára. Még hallotta a betört ajtón beözönlő lépteket, a pisztolylövéseket, de nem nézett hátra. Ahogy az udvarra ért arcába csapott a dermesztő, esti szél. A nedves fűben egészen a kerítésig szaladt, nehézkesen mászott át, majd nagyot puffant a hideg betonon, de a ruhákkal tömött táska felfogta az esést. Felpattant, előkapta a cetlit, amin a cím volt. Az utcai lámpa gyér fényében, a könnyeitől homályosan látva csak nehezen sikerült elolvasnia a macskakaparást. A hasára tette kezét, majd ismét futásnak eredt az általa helyesnek vélt irányba. Útja sötét, koszos és rideg sikátorokon át vezetett. Talpát felsértette az érdes beton, a hideg levegő egészen a csontjáig hatolt. Szíve hevesen vert és úgy érezte alig kap levegőt, de tudta, hogy nem állhat meg. „Minden rendben lesz.” Ismételte magában újra és újra. Nem akart… nem tudott arra gondolni, hogy a férfi, akit szeret talán már halott, hogy a hasában lévő kisfiú, az ő kisfia talán sose tudja meg, milyen élni, hogy ez az átkozott, hideg éjszaka az ő utolsó éjszakája. Csak az járt a fejében, hogy történjen bármi, nem adja fel. Élni fog.

Helló~

Már régóta terveztem egy saját történet írását, most végre nekiálltam a megvalósításnak^^ Remélem azért olvasni is fogjátok páran, és elnyeri a tetszésetek:)