Prológus

1 9   É V V E L   E Z E L Ő T T

 - El kell mennünk. – jelentette ki határozottan James, miután berontott a házba. Jody aggódva figyelte, ahogy előkap egy hátizsákot és pakolni kezd. Még soha nem látta ennyire feszültnek.

 - Miről beszélsz? Történt valami? – kérdezte, miközben szobáról szobára sietett utána.

 - Megtudták. A francba is, csak idő kérdése volt! Túl felelőtlen voltam. Pakolj! – parancsolta.

 - És akkor most mihez kezdünk? Hová mehetnénk? – kérdezte Jody, közben sírás fojtogatta, kezével végigsimított gyermekét rejtő pocakján. A férfi a komód mellett görnyedt és egy újabb adag ruhát gyömöszölt a táskába, majd felállt és a nő szemébe nézett.

 - Megoldjuk, csak bízz bennem. – lépett felé, majd gyengéden végigsimított szerelme arcán letörölve az előszökő könnyeket. – Minden rendben lesz. – tette hozzá halk, nyugodt hangon.

 A következő pillanatban egyszerre rezzentek össze a hirtelen felhangzó fékcsikorgás, majd ajtócsapódás hallatán. A közeledő léptek zaja egyre hangosabbá vált.

 - Késő. – suttogta James, majd a táskát Jody kezébe nyomta. – Feltartom őket. Tessék, ez egy jó barátom címe, ő majd gondoskodik rólatok. – mondta, miközben átnyújtotta a farzsebéből előhúzott cetlit.

 - Ő is… olyan mint te? – kérdezte Jody bizonytalanul. A férfi bólintott, gyorsan magához ölelte a nőt, letérdelt és puszit nyomott a hasára, majd felegyenesedett és az ajtó felé fordult.

 - Indulj! – kiáltotta. Jody egy darabig csak állt mozdulatlanul.

 - De… - kezdett volna bele.

 - Menj! És ne nézz vissza. – utasította határozott hangon. A nő vett egy mély levegőt.

 - Szeretlek. – suttogta, majd hátat fordított és a hátsó kijárat felé szaladt. A cetlit nadrágja zsebébe dugta, a táskát menet közben vette a hátára. Még hallotta a betört ajtón beözönlő lépteket, a pisztolylövéseket, de nem nézett hátra. Ahogy az udvarra ért arcába csapott a dermesztő, esti szél. A nedves fűben egészen a kerítésig szaladt, nehézkesen mászott át, majd nagyot puffant a hideg betonon, de a ruhákkal tömött táska felfogta az esést. Felpattant, előkapta a cetlit, amin a cím volt. Az utcai lámpa gyér fényében, a könnyeitől homályosan látva csak nehezen sikerült elolvasnia a macskakaparást. A hasára tette kezét, majd ismét futásnak eredt az általa helyesnek vélt irányba. Útja sötét, koszos és rideg sikátorokon át vezetett. Talpát felsértette az érdes beton, a hideg levegő egészen a csontjáig hatolt. Szíve hevesen vert és úgy érezte alig kap levegőt, de tudta, hogy nem állhat meg. „Minden rendben lesz.” Ismételte magában újra és újra. Nem akart… nem tudott arra gondolni, hogy a férfi, akit szeret talán már halott, hogy a hasában lévő kisfiú, az ő kisfia talán sose tudja meg, milyen élni, hogy ez az átkozott, hideg éjszaka az ő utolsó éjszakája. Csak az járt a fejében, hogy történjen bármi, nem adja fel. Élni fog.