1. fejezet

 A természet haldoklott, de a park tele volt élettel.  A szürke ég felé meredező kopár fák alatt hangosan nevetgélő gyerekek játszadoztak. Egy középkorú nő az avarban szaladgáló kutyáját sétáltatta. A folyóparti sétányon hangosan lihegő, fiatal lány kocogott végig, a fülében lévő fülhallgatón keresztül is hallatszott a zene. Márkás edzőcipője alatt csikorogtak a kavicsok. A folyón átívelő híd korlátjának dőlve fiatal pár csókolózott. A szél által felborzolt hullámok magasra csaptak a folyómederben; a csapadékos időjárás miatt különösen megemelkedett a vízszint. A parton álló színes pavilon felől halk zene szólt. Nyáron itt mindig nagy a forgalom, de a rossz idő miatt most csak egyetlen férfi üldögélt a fehér műanyag asztal mellett, hotdogot evett, s közben fennhangon beszélgetett a tulajdonossal. A sok pad egyikén egy idős hölgy újra és újra apró magvakat szórt a földre, amikre azonnal rávetették magukat a fényes, fekete tollú madarak. Egy közeli padon magányos fiú üldögélt mélyen a gondolataiba merülve. Néha elővette a mobilját, hogy megnézze mennyi az idő, majd újra a zsebébe süllyesztette. Várt valakit. A parkon végigsöprő hűvös őszi szél felkavarta a száraz, megsárgult leveleket. A padon ülő fiú összerezzent, ahogy a hideg levegő átfújt vékony kabátján. A borongós időjárás csak tovább fokozta rosszkedvét. Hol a porban táncoló leveleket, hol a parkon átfutó földutat figyelte, és közben egyre csak az járt a fejében, hogy hogyan töltsék a mai napot. Az utolsót. Mert Riley, a barátnője holnap elutazik, és lehet, hogy többet nem látják egymást. A mai napnak különlegesnek kell lennie, hogy mindkettőjüknek szép emlék legyen, mégis úgy érezte, hogy még sosem volt ennyire szomorú. Nagyot sóhajtott, meleg lehelete füstként gomolygott szája előtt. Eszébe jutott a nap, amikor megismerték egymást, akaratlanul is elmosolyodott.
 - Danny! - zökkentette ki gondolataiból egy ismerős hang. A park szélén kipirult arcú lány integetett széles mosollyal az arcán. A fiú felpattant és odasietett hozzá. Megölelték egymást, majd Riley puszit nyomott a szájára.
 - Mit szeretnél csinálni? - kérdezte Daniel.
 - Mindegy. - válaszolta a lány és közben megvonta a vállát.
 - Akkor menjünk hozzám. - mondta a fiú, majd megragadta Riley kezét és elindultak.

 A kulcs kattant a zárban, a nagy, fehér ajtó kinyílt, Daniel pedig betessékelte a lányt.
 - A szüleim nincsenek itthon, szóval miénk a ház. - jelentette ki széles mosollyal az arcán. A kinti hideg után jóleső meleg fogadta őket. Miután levetkőztek a fiú a konyha felé vette az irányt, Riley pedig követte.
 - Csinálok egy meleg teát, addig várj meg a szobámban. - mondta Daniel. A lány bólintott, majd a folyosó végén nyíló ajtó felé indult. Még hallotta az edénycsörömpölést és az elfojtott káromkodást, amin magában jót kuncogott, majd belépett a szobába. Első pillantása a középen álló íróasztalra esett, rajta a szétszórt tankönyvekkel és CDkkel. A fal kék volt, akárcsak a kopott takaró az ágyon. Az asztaltól jobbra ruhás komód állt, mellette fotel és egy állólámpa. A szemközti falhoz volt tolva az ágy, ami fölött különböző bandák poszterei voltak kiragasztva. A padlón keleti mintás szőnyeg terült el. Riley nem most volt itt először, a hidegebb délutánokat gyakran töltötték itt, együtt játszottak a kedvenc számítógépes játékaikkal, beszélgettek. A lány lehuppant az ágyra, majd törökülésbe helyezte magát és várt. Hamarosan megjelent Daniel két bögrével a kezében. Leült a lány mellé, és átnyújtotta neki az egyiket. Gyümölcs és méz illat terjengett az egész szobában. Átfagyott ujjaiknak jólesett a bögre melege. Lassan kortyolgatták a még forró teát, s közben beszélgettek és nevettek. Hirtelen minden szomorúságuk elszállt, el is feledkeztek arról, hogy ez az utolsó együtt töltött napjuk. Aztán csak ültek és nézték egymást. Daniel lassan kivette a lány kezéből a már üres bögrét, majd a sajátjával együtt a földre tette, az ágy mellé. Magához húzta a lányt, és csókolózni kezdtek. Mindketten érezték, hogy ez most más, mint eddig. Daniel kétségbeesetten szorította magához a lányt, aki egyre szenvedélyesebben csókolta. Lassan végigfeküdtek az ágyon. A fiú kezével Riley ruhája alá nyúlt, a lány pedig nem ellenkezett.

 Egymáshoz bújva feküdtek az ágyban, lihegtek, ruháik a földön hevertek. Daniel örült, hogy sikerült különlegessé tennie ezt a napot, de be kellett látnia, hogy így még nehezebb lesz majd elválniuk.
 - Szeretnék énekelni neked. - súgta a fiú, s közben végigsimított a lány arcán. Riley elmosolyodott és bólintott. Mindketten felkeltek és felöltöztek. Daniel a gitárjához lépett, majd visszahuppant az ágyra. A lány vele szemben ült és várt. A fiú megköszörülte a torkát, pengetett párat, majd nagy levegőt vett és játszani kezdett.

»A szám amit énekel«

A dalszöveg magyarul:

Mondj valamit, elengedlek
Én leszek akire vágysz, ha te is úgy akarod
Bárhová követtelek volna
Mondj valamit, elengedlek

Olyan kicsinek érzem magam
Túl sok volt ez nekem
Mit sem tudok az egészről

Megbotlom majd, s elesem
Még mindig tanulom, hogyan kell szeretni
Csak most tettem meg az első lépéseket

Mondj valamit, elengedlek
Sajnálom, hogy nem tudtam rád hatni
Bárhová követtelek volna
Mondj valamit, elengedlek

Lenyelem a büszkeségem
Csak téged szeretlek
S most búcsúzom tőled

Mondj valamit, elengedlek
Sajnálom, hogy nem tudtam rád hatni
Bárhová követtelek volna
Mondj valamit, elengedlek

Mondj valamit, elengedlek
Mondj valamit
Forrás: Dalszövegek Magyarul HOTDOG

 Rileyt az egész dal alatt sírás folytogatta, a szeme talán könnybe is lábadt, de nem engedhette meg magának, hogy sírva fakadjon, ahogy Daniel sem, így miután vége lett, csak némán ültek. Odakint már sötétedett, Riley nagyot sóhajtott, majd végül megszólalt.
 - Indulnom kell.
 Kijelentését csönd fogadta. Sokáig egyikük sem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon.
 - Elkísérlek. - törte meg végül a csendet Daniel. Mindketten felálltak, a fiú a falhoz támasztotta gitárját és az ajtó felé indult. Riley még egyszer végignézett a szobán, sóhajtott egyet majd követte a fiút. Felvették a kabátot, sapkát, sálat, majd kiléptek a nyirkos, hideg, sötét éjszakába. A lány pár sarokra lakott Daniel házától. Olyan lassan mentek, amennyire csak tudtak, mégis hamar odaértek. Megálltak a kapuban egymással szemben. Egyikük se volt túl jó a búcsúbeszédekben. Mondhatták volna, hogy örülök, hogy megismerhettelek. Vagy hogy köszönöm az együtt töltött időt, soha nem foglak elfelejteni. De nem mondtak semmit, csak nézték egymást, és ez a pillantás többet jelentett minden szónál. Daniel szorosan magához ölelte a lányt.
 - Hiányozni fogsz. - suttogta Riley.
 - Te is nekem. - válaszolta a fiú. Még egyszer utoljára megcsókolta, majd hátat fordított és nekivágott a sötétnek. Mélyen a gondolataiba merült, lábai magától vitték a jól ismert utcákon. Daniel mindig is népszerű volt a lányok körében, nem egy barátnője volt már, most mégis úgy érezte, hogy Rileyban megtalálta az igazit.
 "Vajon ő is így érez? Ha annyira szeretne, talán megoldhatta volna, hogy ne kelljen elmennie... Persze, nyilván fontos a karrierje, nekem meg itt van az egyetem. De két év és befejezem. Utána már csak pénzt kéne szereznem, és utána mehetnék. Lehet, hogy várni fog rám! Vagy... az is lehet, hogy talál helyettem valaki mást. Lehet, hogy két év múlva már nem is fog rám emlékezni, lehet, hogy soha többet nem látom..."
 Erre a gondolatra Daniel szíve összeszorult. A levegő egyre hűvösebb lett, minél előbb haza akart érni, kicsit megszaporázta a lépteit. Mikor a zebrához ért, a jelzőlámpa zölden világított, gondolkodás nélkül lépett az útra. Oldalra fordult, szemeit elvakították a felé száguldó autó fényszórói. A sofőr, aki eddig fél kézzel a telefonját szorongatta, most két kézzel markolta meg a kormányt és teljes erőből taposott a fékre. Az utolsó, amit Daniel hallott az éles fékcsikorgás volt, majd minden elsötétült.

◦ • ◦ • ◦ • ◦

Köszi, hogy elolvastad! Ha tetszett, és szeretnéd hogy folytassam, akkor írj kommentet^^ Sokat jelentene:)