2. fejezet

Kicsit késve, de itt a 2.fejezet^^ Tudom, eddig nem sokan olvassák a történetem, de aki mégis, attól elnézést kérek, múlt héten versenyre készültem, szóval nem volt időm írni, de cserébe ezen a héten két fejezetet is igyekszem összehozni. Kicsit rövid lett, de a későbbiekben talán majd sikerül hosszabbakat is írnom. Remélem azért tetszik, és nagyon örülnék, ha írnátok kommenteket :)

◦ • ◦ • ◦ • ◦ 

 Riley az ajtóból hosszan nézett a fiú után, majd mikor eltűnt szemei elől nagyot sóhajtva lépett a házba. Hátát az előszoba hideg falának vetette, lehunyta szemeit és próbálta rendbe szedni összekuszálódott gondolatait. Csalódott magában, nem értette, hogy hogy történhetett ez, hiszen ő nem egy kezdő. Mikor jött rá, hogy szereti? Legbelül talán mindig is tudta, csak nem merte bevallani, még magának sem. És most már a főnöke is tudja. Ezért is küldenek valaki mást a helyére, ezért is kell elutaznia. Mióta a bátyja eltűnt nem volt nap, hogy ne érezte volna azt a magányt, azt az ürességet. Azt hitte semmi nem képes pótolni ezt a hiányt, egészen addig, míg meg nem ismerte Danielt. Mikor vele volt, úgy érezte, hogy van értelme az életének, hogy van egy hely, ahol szükség van rá és ahová tartozhat. De ez már a múlté, hiszen mire a nap felkel, újra Phoenixben lesz, teljesen egyedül. Az órájára pillantott, már csak pár órája volt a 10 órás gép indulásáig, így jobbnak látta folytatni a pakolást. Ellökte magát a faltól, levette kabátját és cipőjét, majd a hálószoba felé vette az irányt. A szoba szinte teljesen üres volt, az ágyon összehajtogatott ruhák hevertek, előtte a földön pedig egy félig teli bőrönd. Már épp indult volna csomagolni, mikor egész testébe éles fájdalom hasított. A földre rogyott, fejében Daniel segélykiáltása visszhangzott, majd az egész szobára végtelen csend telepedett. Riley egy darabig csak füle tompa zúgását hallotta, majd szapora szívverését, hamarosan pedig egy mentő távoli szirénáját. A lány tudta, hogy történt valami Daniellel, és azt is, hogy nem mehet el, addig nem, amíg nem biztos benne, hogy a fiú jól van. Lassan tápászkodott fel a földről, enyhe szédülése hamar elmúlt. Miután felkapta kabátját és cipőjét kirontott az ajtón és a ház előtt parkoló kocsihoz szaladt. Bepattant a volán mögé, beindította a motort és a gázra taposott. Miközben átszáguldott a városon a kórház felé tartva, a fiú gondolatait kereste. Zavaros képeket, sötétséget látott, fájdalmat, zavart és félelmet. A kórház ablakainak fénye messzire világítottak a sötét éjszakában. Riley nem sokkal a mentő után érhetett a hatalmas épülethez. Miután sikeresen leparkolta a kocsit a bejárat felé indult. Ahogy hegyezte fülét tompa hangokat hallott a porta felől. "Jó éjszakát doktornő!" szólalt meg egy mély férfi hang. "Magának is Tim." hallatszott a válasz, amit cipősarkak kopogása követett, majd kinyílt az ajtó és egy fiatal hölgy sietett ki rajta. Fekete haját szoros lófarokba kötötte, vörös magassarkút és hosszú, szürke vászon kabátot viselt. Riley vele szemben sétált, közben elővette mobilját és a kijelzőt bámulta. A következő pillanatban egymásnak ütköztek. A lány szemében őszintének ható meglepettség futott át, majd sajnálkozva elnézést kért. A doktornő csak megértően mosolygott és tovább indult kocsija felé. Riley körbenézett a sötét parkolóban és miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem látta az előbbi jelenetet megnyugodva fújta ki a levegőt, majd a kórház bejáratához lépett.

 - Csak nem itt felejtett valamit doktornő? - kérdezte a portás, amint a lány belépett.

 - Azt hiszem az asztalomon hagytam a kulcsaim. - magyarázkodott zavartan, majd a folyosó felé indult. Az üvegajtó visszatükröződésében a megszokott arc helyett a fekete hajú, fáradt arcú, fiatal doktornő nézett vele szembe szürke kabátban és vörös magassarkúban. Miután eltűnt a portás szeme elől a személyzeti lift felé indult. Mikor felért a baleseti sebészeti osztály folyosójára gondolatok után kutatott. "Bárcsak tehetnék valamit" hallotta az ismerős hangot a fejében. Jody hangját, Daniel édesanyjáét. Próbált minden mást kizárni, és csak erre koncentrálni, hogy tudja merre menjen. Hamarosan megtalálta a várótermet. Megállt a folyosón és a közelben lévő szobákat figyelte. Pillantása a váróteremhez legközelebb lévő ajtóra esett. Benyitott az üres kórterembe, majd hátát a falnak vetve leült a földre és hallgatta a szomszéd teremben lévők gondolatait.

 A folyosó végén lévő terem fehér falai közt egy férfi és egy nő várakozott. A szobát neonlámpák világították meg, Albert az ablak előtt állt és karikás szemeivel bámult az éjszakába. Arca fáradságot tükrözött, lábával idegesen dobolt a linóleum padlón. Munkásruhát viselt; még a gyárban kellett volna lennie az éjszakai műszakon. Szemei nem a kórház parkolóját, vagy a mögötte elterülő kihalt parkot figyelték, üres tekintete elveszett a sötétben. Nem mert hátrafordulni. Attól félt, ha belenéz a nő sírástól vörös, kétségbeesetten csillogó szemeibe, nem tudja tovább visszatartani könnyeit. Jody a sarokban kókadozó szobanövény melletti műbőr kanapén üldögélt. Idegesen tördelte kezeit, s időnként letörölte sápadt arcán újra és újra végigfolyó könnyeit. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Egyre csak az járt a fejében, hogy a fia élet és halál közt van, ő pedig itt ül, ebben a poros kis szobában és nem tehet semmit. Albert ugyanígy érzett. Bár nem volt vér szerinti apja a fiúnak, sajátjaként nevelte fel. Mikor megismerte Jodyt, Daniel még csak két éves volt. Az igazi apjáról csak annyit tudott, hogy egyik napról a másikra kilépett az életükből. Bár Albert nem ismerte őt és nem sokat beszéltek róla, mindig is érzett egy kis ellenszenvet iránta, hiszen milyen ember képes magára hagyni egy terhes asszonyt?    

   Egyikük sem nézett a másikra, nem szóltak egymáshoz, csak vártak. Az őket körülölelő csendben csak a mennyezeti neoncsövek búgása és a nő halk szipogása hallatszott. Az idő pedig csak vánszorgott előre, és az a pár óra is örökkévalóságnak tűnt. Végül a végtelennek tűnő várakozást a folyosó végén kicsapódó ajtó zaja törte meg. A hirtelen hangra mindketten összerezzentek, Albert elfordult az ablaktól, Jody pedig felpattant. Az ajtó mögül vékony testalkatú, középkorú férfi tűnt elő, arcán pár napos borostával, és néhány ősz tinccsel a hajában. Az orvosokra jellemző zöld köpenyt viselt, egyenesen a váróterembe sietett.

 - Jóestét! Dr. Charles Goldstein vagyok. Önök Daniel szülei? - mutatkozott be.

 - A nevelőapja vagyok, Albert Banner. - válaszolta, majd kezet ráztak.

 Jody az orvos elnyűtt, kicsit szomorkás, de kedves arcát fürkészte, hátha le tud olvasni róla valamit. Mivel nem tudott megállapítani semmi biztosat, egyből a lényegre tért.

 - Ugye rendbe jön? - kérdezte kicsit rekedt hangon.

 - Sajnálom, mindent megtettünk, de az állapota még válságos. A fejsérülése elég súlyos, a legaggasztóbb a látóközpont állapota, ha fel is épül, attól tartok, hogy elveszíti a látását. Jelenleg altatásban tartjuk és megpróbáljuk stabilizálni az állapotát, pár óra múlva többet tudunk majd, addig is erősnek kell lenniük.

 Riley felhúzott térdeit átkarolva ült és próbálta megemészteni a hallottakat.

 "Daniel nem halhat meg. Nem engedhetem, hogy ez történjen. Azt meg főleg nem, hogy vakon éljen tovább, az számára rosszabb lenne a halálnál is, hiszen a festés, az alkotás az élete. Meg kell tennem. Nekem már úgy is mindegy, nem igaz? Már azzal megszegtem az utasítást, hogy itt maradtam, a főnök ezt nem fogja annyiban hagyni. Üldözni fog, nekem pedig menekülnöm kell. Rántsam magammal Danielt is? Ha ez az ára annak, hogy életben maradjon, akkor nincs más választásom. Megteszem."

 Riley felállt, az ajtóhoz lépett, majd vett egy nagy levegőt és szilárd elhatározással a szívében kilépett a folyosóra. Követte Daniel zavaros, mégis nyugodt gondolatait. Az őrzőhöz ért, belesett a nyitott ajtón. Középen egy nővérpult állt, körülötte függönnyel elválasztott fülkék. Riley kivárta amíg az ügyeletes nővér elfordul, majd gyorsan beosont. A függönyök mögött hang nélkül haladt át, míg az egyik fülkében meg nem pillantotta Danielt. Szemei be voltak kötve, száján oxigénmaszk pihent, karjából mindenféle csövek álltak ki, egész teste tele volt sebekkel és zúzódásokkal. Az ágy mellett különféle gépek villogtak és csipogtak. Riley szíve összeszorult a látványtól. Közelebb lépett az ágyhoz és óvatosan lejjebb húzta a fiú takaróját szabadon hagyva a mellkasát. Megkereste a fiú által anyajegynek hitt, csillag alakú jelet, majd finoman rátette a kezét. Mikor pár pillanattal később felemelte, a jel eltűnt. Nem változott sem a fiú halk szuszogása, az infúzió monoton csöpögése, vagy a gépek ütemes csipogása. A lány viszont nagyon is jól tudta, hogy valami más lett. Valami örökre megváltozott. Mert az ágyon pihenő fiú nem volt többé ember. A lány Daniel fölé hajolt, lágyan megpuszilta a homlokát, majd kiosont a teremből.

 Jody és Albert összebújva kucorogtak a hideg váróterem műbőr kanapéján. Dr. Goldstein az orvosi szobában ült és kimerülten iszogatta kávéját. A nővérek ide-oda szaladgáltak a kórház komor folyosóin. A szülőszobából egy új élet első hangjai hallatszottak, felsírt egy újszülött kisbaba. Az egyik kórteremben egy komoly műtéten átesett fiatal lány ébredezett. A reggeli műszakváltás közeledtével szállingózni kezdtek a dolgozók. Mire Riley kilépett a kórház parkolójába, már megjelentek a hajnal első fényei vörösre festve az eget. Nagyot szívott a friss, hideg levegőből és ahogy kocsija felé indult azon gondolkodott, vajon helyesen cselekedett-e. Behuppant a volán mögé, a visszapillantó tükörből immár a megszokott arc köszönt vissza rá. A kormányt markolva meredt maga elé és még egyszer végiggondolta az éjszaka eseményeit. Az egyetlen dolog amiben biztos volt az az, hogy innen már nincs visszaút.